Archive

szeptember 2016

Browsing

A pszichológusok szerint akkor érezzük a legjobban magunkat, ha tetteink és gondolataink a lehető legközelebb állnak egymáshoz, és ha az ideális énünk nem esik túlságosan távol a valóditól. Sajnos attól még senki sem vált boldogabbá, hogy az hajtogatta magának: „elfogadom magam”. Ha valami elromlik az életünkben, a legfontosabb feladat megvizsgálni, tehetünk-e bármit azért, hogy javítsunk a helyzeten. Ha nincs, ne kínozzuk magunkat azzal, amit nem tudunk megváltoztatni. Ha viszont van, ne meneküljünk a felelősség elől, a helyzetünkön csak tettekkel változtathatunk.

Írjuk le az ideális énünket, de ne a tulajdonságai, hanem a tettei alapján. Mit tenne az ideális énünk egy nap? Hogyan telne egy hete? Mindez segít a mentális fókusz megtalálásában.

Ahhoz, hogy visszaszerezzük önmagunkba vetett hitünket, be kell tartanunk önmagunknak tett ígéreteinket. Reggelenként írjunk fel három dolgot, amit aznap mindenképp el akarunk intézni. A nap végén nézzük át a listát, így világos lesz a különbség a helyesnek vélt és a valódi magatartásunk között. Ha túl gyakran használjuk a kellene szót, és általában túl sokszor beszélünk feltételes módban a feladatainkról, akkor folyamatosan csalódást okozunk magunknak, ám ha egy kis energiát fektetünk életünknek ebbe a területébe, hamarosan learathatjuk a gyümölcsét.

Az őszinteség a legjobb politika?Természetesen roppant egészséges viselkedés, ha őszinték vagyunk azokkal, akikkel bajunk támad. A becsületesség kétségtelenül a legjobb eljárás akkor, ha összeütközésbe kerülünk valakivel, vagy ha valamilyen elodázhatatlan döntést kell meghoznunk. A legtöbben azonban készpénznek veszik, hogy ha ilyenkor beválik, akkor minden egyéb helyzetben is be fog.

Nekem nem ez a véleményem. Néha egyszerűen illetlenség, sőt kegyetlenség őszintének lenni, ha nem életbevágó kérdés a tét. Ilyenkor a tapintatos ember nem kólintja főbe szeretteit a brutális őszinteséggel. Néha igencsak kellemetlen érzés szembenézni az igazsággal, és ha nem származik semmi jó a feltárásából, mi értelme a fene nagy őszinteségnek?

Ha valaki a halálos ágyán megkérdez, hogy volt-e vele valami bajod, leszel-e vele olyan kíméletlenül őszinte, hogy rázúdítod az összes, tőle elszenvedett sérelmedet? Mi haszna, ha haldokló barátoddal közlöd, hogy szerinted smucig disznó volt világ életében? Mit profitál belőle, ha egyszer épp most készül hátat fordítani ennek az árnyékvilágnak?

A hízelgés például gyakran egyenlő az ártatlan hazugsággal. Ha egy nő megkérdez, hogy tetszik-e a ruhája vagy a frizurája, mire mégy a kényszeres igazmondással? Ha csak nem abszolúte randa, amikor is kötelességünk felvilágosítani erről, mondd neki, hogy öröm ránézni – és mindenki boldog. Az ilyen kérdésekre amúgy sem várnak őszinte választ, azt akarják csupán, hogy helyeseld a választásukat.

Az őszinteség a munkahelyen sem a legjobb politika. Ha a főnököd azt várja, hogy helyeseld a döntését, miért ne tehetnéd meg neki ezt a szívességet?

Amikor a gyerekek ragyogó arccal mutatják legújabb rajzukat a véleményünkre várva, vajon mit feleljünk? Melyik szülő szól így a kesze-kusza vonalak láttán: „- Hát drágám, ez pocsék. Sokat kell még fejlődnöd, hogy értékelhető rajzot produkálj.” Ilyenkor semmi értelme az őszinteségnek. Naná, hogy a négyéves nem egy Michelangelo. Nem is várunk tőle óriási teljesítményt. Így szóljunk hozzá: – Nahát, nagyon ügyes vagy! Nekem ez az alma tetszik a legjobban.” Ebben nincs semmi valótlan, csak figyelmen kívül hagyja a rajz kezdetlegességét.

Gondoljuk meg tehát jól, hogy mikor érdemes nyíltan kifejeznünk a véleményünket és mikor érdemes kicsit rugalmasabban kezelni az igazságot. Ezt nevezik diplomáciának és ez az, aminek sokszor híjával van a világ.

Mit gondoltok, melyik az egyik legnagyobb probléma, melynek következményeivel naponta szembesülünk, mégis csak kevesen képesek tenni is ellene? Ez a túlzásba vitt érzelmi passzivitás, ami sajnos leginkább a nőkre jellemző. A nőknél érzelmileg önhanyagolóbb és méltánytalanul kihasználtabb csoport nemigen létezik. Napjaink rabszolgái ők, akik a lelküket is kiteszik, hogy elnyerjék családjuk tetszését, de a nap végén mégis úgy érzik, mintha átment volna rajtuk az úthenger.

Egyre inkább növekszik azonban azoknak a nőknek a száma, akik nem hajlandók elfogadni ezt az állapotot. Kérem a férfiakat, ne vádoljanak most elfogultsággal, mert nem vagyok az, bár nő vagyok. Férfiak is, nők is lehetnek mások manipulációjának és tapintatlanságának áldozatai és ez pusztán egy dologra vezethető vissza: az érzelmi önhanyagolásra. Ha érdekel a magad és a környezeted boldogsága, ésszerű mértékben ki kell állnod a jogaidért. A legkevesebb, amit megtehetünk magunkért az, ha elutasítjuk az elfogadhatatlan viselkedést.

Állj a sarkadra, visszafogott, de határozott viselkedéssel késztesd környezetedet az együttműködésre. Ez nem önzés, pusztán felvilágosult önérdek. Nem ugyanaz. Az előbbi egészségtelen, az utóbbi egyenesen kötelező.

Ha valaki jót tesz veled, viszonozd ezt hasonló jósággal.

Ha valaki rosszat tesz veled, akkor is tegyél vele jót, de figyelmeztesd, mit tett.

Ha továbbra is árt neked, hiába beszélsz neki, tegyél vele te is valami rosszat, persze csak olyat, ami belefér az erkölcsi normáidba. Ne legyen benned bűntudat, hiszen csak azt a nyelvet alkalmaztad vele szemben, amit meg is ért.

Ne feledd, ha nem gátolod meg a helytelen viselkedést, azzal megerősíted azt. Nem érdemes a végsőkig tűrni és ezzel megjutalmazni a pimaszságot. Ha nem késztetjük az elkövetőt arra, hogy megbánja, amit tett, honnan tudhatná, hogy ezzel nekünk ártott? Ami nekünk egyértelmű, neki korántsem mindig az. Szerintem akkor viselkedünk etikusan, ha megbocsátjuk a rossz viselkedést, de legfeljebb kétszer tűrjük el.

Az emberek leginkább azért rettegnek az elutasítástól, mert azt hiszik, ez annyit jelent, hogy ők semmire sem jók és ez hitványságuk bizonyítéka. Ez a gondolkodás azt mutatja, hogy az elutasító felsőbbrendű és helyesen cselekszik, míg az elutasított mindig téved és hibás valamiben. Vajon igaz ez így?

Miért ne tévedhetne az, aki engem elutasít? Nem lehetséges, hogy az idegei kimerültek, gyengeségei, előítéletei és félelmei irányítják, amikor ítélkezik felettem? Minden egyes ember cselekszik időnként ésszerűtlen érzelmek hatására, akkor hogyan hiheted továbbra is rendületlenül, hogy a rólad véleményt formáló főnökök, kollégák, barátok mindig hibátlanul ítélkeznek? Ők is lehetnek aljasok, utálatosak és irigyek. Ha elutasítanak téged, az talán többet mond róluk, mint rólad.

Barátod a zöldségesnél szőlőt, barackot és banánt vásárol, de almát nem. Mit árul el ez az almáról? Azt, hogy az alma rossz? Hogy senki nem szereti az almát? Hogy az alma szégyellhetné magát, kaphatna idegösszeroppanást és depressziót? Ugyan dehogy! Az, ha a barátod elutasítja az almát, csupán annyit árul el róla, hogy nem szereti, szívesebben eszik más gyümölcsöket. Ettől még azonban mások igenis szerethetik az almát! Megtudtál valamit a barátod ízléséről, de magáról az almáról semmit!

Komolyabbra fordítva a szót Martin Luther Kinget több ezren elutasították, és ami azt illeti, Jézust is. Ez azt jelentené, hogy ők ketten értéktelen emberek voltak? Ugyan dehogy!

Ha elutasítanak bennünket, vizsgáljuk meg alaposan az okát. Ha a vizsgálódás után ésszerűnek tartjuk a másik fél álláspontját, ismerjük el, hogy hibáztunk, dolgozzunk a hiba kijavításán, de lelkiismeret furdalásra és önvádra ekkor sincs semmi okunk, hiszen senki nem tökéletes, mindenki léphet időnként rosszul.

Ha azonban az elutasítás oka nem tűnik ésszerűnek, illetve a büntetés mértéke messze felülmúlja a hibát, akkor barátkozzunk meg a fentiekkel, dőljünk hátra és eresszük ki a felgyülemlett feszültséget.