Author

admin

Browsing

A karácsonyi süteményekbe általában citromot is teszünk, mert finom ízével és illatával hozzájárul az ünnepi hangulathoz. Ha marad reszelt citromhéjunk, amit nem használunk fel az épp készülő süteményhez, alaposan szárítsuk meg, keverjük össze azonos mennyiségű porcukorral és tegyük befőttes üvegbe. Ugyanez érvényes a narancshéjra is. Fontos, hogy semmi víz ne maradjon benne, mert az elindítja a penészedést. Csak a gyümölcs sárga héját reszeljük le, mert az alatta lévő fehér rész kesernyéssé teszi a keveréket. A maradék citromlét jégkockatartóban lefagyaszthatjuk és később teába, süteményekbe tehetjük. A citromot préselés előtt görgessük kicsit asztalon, hogy puhuljon, mert így könnyebb kifacsarni a levét. Jó sütést! 

Ha egy gyermek hozzátartozóinak gyengédsége bizonyos mértéken alul marad, az rendkívül káros hatással lehet a kicsi fejlődésére. Az ilyen körülmények között élő gyermek magatartását befolyásolja, hogy nem ismeri meg a szeretetet, és nem tudja azt sem, hogy hogyan kell alkalmazni, mert gyengédségi hajlama nem bontakozik ki. Ha ez nem történik meg a családon belül, fennáll a veszélye, hogy később sokkal nehezebben sikerül az ilyen körülmények között felnőtt embert bármiféle gyengédségre rábírni és ugyanúgy elfogadni sem tudja azt. Meggyőződésévé válik, hogy a gyengéd ösztönök és vonatkozások elől ki kell térnie.

Ugyanez a hatás léphet fel akkor is, ha a szülők, nevelők vagy a környezet nevelési elveikkel úgy hatnak a gyermekre, hogy az a gyengédséget sutának és nevetségesnek találja. Gyakran előfordul ez fiúk esetében és azoknál a gyermekeknél, akikből gyakran gúnyt űznek. Rajtuk emiatt az érzelemnyilvánítástól való tartózkodás vagy egyenesen iszonyodás vehet erőt és a gyengédségnek, a mások iránt való szeretetnek minden rezdülését ostobának, férfiatlannak tekintik, mely őket mások szemében lealacsonyítja. Ezek azok az emberek, akik már gyermekkorukban megtanulták, hogy csínján osztogassák szeretet-morzsáikat. A szeretetnélküliség, mely később szigorú nevelésben folytatódik, azt eredményezi, hogy az ilyen környezetben felnövő gyermek ezeket a rezdüléseket magába zárja, és elkedvetlenedve, elkeseredve és megrémülve, lassanként visszavonul környezetétől, holott annak megnyerése és a társai közé való beilleszkedés lenne a legfontosabb számára.

Gyermekkorunkban az ölelések, simogatások mennyisége és milyensége jelenti számunkra azt, hogy értékesek vagyunk és szeretnek bennünket. Ha a „szeretlek” szó mellé nem társul annak fizikai megnyilvánulása, a gyermek számára a szó soha nem nyeri el valódi jelentését.

Azt mondják, minden nap 17 érintésre lenne szüksége minden embernek, mert az, hogy milyen gyakran érintenek, simogatnak meg bennünket, összefügg lelki békénkkel. Azt javaslom, hogy ne számolgassuk, csak adjuk számolatlanul…

Hozzávalók:

250 g vaj

150 g cukor

450 g liszt

1 csapott teáskanál só

fél teáskanál sütőpor

100 g szárított vörös áfonya (nálunk is kapható)

porcukor a beszóráshoz, liszt a munkafelületre.

A sütőt előmelegítjük 180 fokra. A vajat a cukorral egy tálban habosra keverjük. Az átszitált lisztet, a sütőport és a sót hozzáadjuk, összegyúrjuk. A vörös áfonyát apró darabokra vágjuk, a tésztához adjuk. A kész tésztát fóliába csavarjuk és hűtőszekrényben fél órát pihentetjük. Ezt a lépést ne hagyjuk ki, különben nem tudjuk a tésztát később kinyújtani. A pihentetés után a tésztát lisztezett deszkán kb. 4mm vastagságúra nyújtjuk. Tetszés szerinti formával 40 – 50 süteményt szúrunk ki belőle., majd beszórjuk kevés cukorral. Sütőpapírral fedett sütőlemezen, tepsiben 10 – 15 percig aranysárgára sütjük.

Állítólag a híres amerikai színész Bob Hope (1903-2003) mondta egyszer, hogy szerinte az angol a világ legdiplomatikusabb népe, mert senki más nem lenne képes ilyen szívélyes mosollyal ennyire rossz kávét felszolgálni. Nem túl hízelgő véleményének megformálása közben azonban néhány dolog  bizonyára elkerülte a figyelmét. Ahelyett hogy kávét ízlelgette volna (ami a világ minden országában természetesen más és más), egy igazi angol piknikre kellett volna ellátogatnia. Ahogy a délutáni tea vagy a szendvics, a steak mentaszósszal, úgy a piknikezés is szorosan hozzátartozik a szigetlakók kultúrájához és legalább annyira brit, mint például a Union Jack (az Egyesült Királyság zászlajának népszerű neve).

Már Viktória királynő is előszeretettel fogyasztotta délutáni teáját a szabad ég alatt, ami a briteket például a piknikkosár feltalálására ösztönözte. A termoszkannát és a szendvicset is Nagy- Britanniában találták fel – mindkettőt többé-kevésbé véletlenül. Sir James Dewar fizikus-kémikus (1842-1923) éppen a folyékony gáz szállítására keresett egy biztonságos módszert 1892-ben, ehelyett forradalmasította a forró és hideg italok tárolását. Hasonlóképpen történt John Montagu-val is (1718-1792) a 4. Sandwich gróffal. A legenda szerint 1762-ben egy hosszú kártyajáték miatt nem jutott ideje az evésre, ezért utasítást adott, hogy az ebédre készített hússzeletet tegyék két kenyér közé. Így lett akaratán kívül egy kulináris sikertörténet névadója. Bár akkoriban a szendvicsbetét még csak egyszerű sózott marhahúsból állt, ma az angolok sokkal fantáziadúsabban töltik meg kenyereiket. A leggyakrabban sajtos vagy uborkás szendvicset fogyasztanak a tea mellé, amelyek minden hagyományos angol piknikkosárban megtalálhatók, de a skót shortbread (vajas keksz), gyümölcsös muffinok (formában sült apró, piskótaszerű sütemények), és a tipikus pie-ok (lepények) sem hiányozhatnak egy napos délutánon a zöldben elfogyasztott uzsonnáról. Természetesen teát is isznak mellé, úgy, ahogyan azt az angolok szeretik: erősen, cukorral,  tejszínnel és –hála Sir James-nek- forrón.

A pszichológusok szerint akkor érezzük a legjobban magunkat, ha tetteink és gondolataink a lehető legközelebb állnak egymáshoz, és ha az ideális énünk nem esik túlságosan távol a valóditól. Sajnos attól még senki sem vált boldogabbá, hogy az hajtogatta magának: „elfogadom magam”. Ha valami elromlik az életünkben, a legfontosabb feladat megvizsgálni, tehetünk-e bármit azért, hogy javítsunk a helyzeten. Ha nincs, ne kínozzuk magunkat azzal, amit nem tudunk megváltoztatni. Ha viszont van, ne meneküljünk a felelősség elől, a helyzetünkön csak tettekkel változtathatunk.

Írjuk le az ideális énünket, de ne a tulajdonságai, hanem a tettei alapján. Mit tenne az ideális énünk egy nap? Hogyan telne egy hete? Mindez segít a mentális fókusz megtalálásában.

Ahhoz, hogy visszaszerezzük önmagunkba vetett hitünket, be kell tartanunk önmagunknak tett ígéreteinket. Reggelenként írjunk fel három dolgot, amit aznap mindenképp el akarunk intézni. A nap végén nézzük át a listát, így világos lesz a különbség a helyesnek vélt és a valódi magatartásunk között. Ha túl gyakran használjuk a kellene szót, és általában túl sokszor beszélünk feltételes módban a feladatainkról, akkor folyamatosan csalódást okozunk magunknak, ám ha egy kis energiát fektetünk életünknek ebbe a területébe, hamarosan learathatjuk a gyümölcsét.

Az őszinteség a legjobb politika?Természetesen roppant egészséges viselkedés, ha őszinték vagyunk azokkal, akikkel bajunk támad. A becsületesség kétségtelenül a legjobb eljárás akkor, ha összeütközésbe kerülünk valakivel, vagy ha valamilyen elodázhatatlan döntést kell meghoznunk. A legtöbben azonban készpénznek veszik, hogy ha ilyenkor beválik, akkor minden egyéb helyzetben is be fog.

Nekem nem ez a véleményem. Néha egyszerűen illetlenség, sőt kegyetlenség őszintének lenni, ha nem életbevágó kérdés a tét. Ilyenkor a tapintatos ember nem kólintja főbe szeretteit a brutális őszinteséggel. Néha igencsak kellemetlen érzés szembenézni az igazsággal, és ha nem származik semmi jó a feltárásából, mi értelme a fene nagy őszinteségnek?

Ha valaki a halálos ágyán megkérdez, hogy volt-e vele valami bajod, leszel-e vele olyan kíméletlenül őszinte, hogy rázúdítod az összes, tőle elszenvedett sérelmedet? Mi haszna, ha haldokló barátoddal közlöd, hogy szerinted smucig disznó volt világ életében? Mit profitál belőle, ha egyszer épp most készül hátat fordítani ennek az árnyékvilágnak?

A hízelgés például gyakran egyenlő az ártatlan hazugsággal. Ha egy nő megkérdez, hogy tetszik-e a ruhája vagy a frizurája, mire mégy a kényszeres igazmondással? Ha csak nem abszolúte randa, amikor is kötelességünk felvilágosítani erről, mondd neki, hogy öröm ránézni – és mindenki boldog. Az ilyen kérdésekre amúgy sem várnak őszinte választ, azt akarják csupán, hogy helyeseld a választásukat.

Az őszinteség a munkahelyen sem a legjobb politika. Ha a főnököd azt várja, hogy helyeseld a döntését, miért ne tehetnéd meg neki ezt a szívességet?

Amikor a gyerekek ragyogó arccal mutatják legújabb rajzukat a véleményünkre várva, vajon mit feleljünk? Melyik szülő szól így a kesze-kusza vonalak láttán: „- Hát drágám, ez pocsék. Sokat kell még fejlődnöd, hogy értékelhető rajzot produkálj.” Ilyenkor semmi értelme az őszinteségnek. Naná, hogy a négyéves nem egy Michelangelo. Nem is várunk tőle óriási teljesítményt. Így szóljunk hozzá: – Nahát, nagyon ügyes vagy! Nekem ez az alma tetszik a legjobban.” Ebben nincs semmi valótlan, csak figyelmen kívül hagyja a rajz kezdetlegességét.

Gondoljuk meg tehát jól, hogy mikor érdemes nyíltan kifejeznünk a véleményünket és mikor érdemes kicsit rugalmasabban kezelni az igazságot. Ezt nevezik diplomáciának és ez az, aminek sokszor híjával van a világ.

Mit gondoltok, melyik az egyik legnagyobb probléma, melynek következményeivel naponta szembesülünk, mégis csak kevesen képesek tenni is ellene? Ez a túlzásba vitt érzelmi passzivitás, ami sajnos leginkább a nőkre jellemző. A nőknél érzelmileg önhanyagolóbb és méltánytalanul kihasználtabb csoport nemigen létezik. Napjaink rabszolgái ők, akik a lelküket is kiteszik, hogy elnyerjék családjuk tetszését, de a nap végén mégis úgy érzik, mintha átment volna rajtuk az úthenger.

Egyre inkább növekszik azonban azoknak a nőknek a száma, akik nem hajlandók elfogadni ezt az állapotot. Kérem a férfiakat, ne vádoljanak most elfogultsággal, mert nem vagyok az, bár nő vagyok. Férfiak is, nők is lehetnek mások manipulációjának és tapintatlanságának áldozatai és ez pusztán egy dologra vezethető vissza: az érzelmi önhanyagolásra. Ha érdekel a magad és a környezeted boldogsága, ésszerű mértékben ki kell állnod a jogaidért. A legkevesebb, amit megtehetünk magunkért az, ha elutasítjuk az elfogadhatatlan viselkedést.

Állj a sarkadra, visszafogott, de határozott viselkedéssel késztesd környezetedet az együttműködésre. Ez nem önzés, pusztán felvilágosult önérdek. Nem ugyanaz. Az előbbi egészségtelen, az utóbbi egyenesen kötelező.

Ha valaki jót tesz veled, viszonozd ezt hasonló jósággal.

Ha valaki rosszat tesz veled, akkor is tegyél vele jót, de figyelmeztesd, mit tett.

Ha továbbra is árt neked, hiába beszélsz neki, tegyél vele te is valami rosszat, persze csak olyat, ami belefér az erkölcsi normáidba. Ne legyen benned bűntudat, hiszen csak azt a nyelvet alkalmaztad vele szemben, amit meg is ért.

Ne feledd, ha nem gátolod meg a helytelen viselkedést, azzal megerősíted azt. Nem érdemes a végsőkig tűrni és ezzel megjutalmazni a pimaszságot. Ha nem késztetjük az elkövetőt arra, hogy megbánja, amit tett, honnan tudhatná, hogy ezzel nekünk ártott? Ami nekünk egyértelmű, neki korántsem mindig az. Szerintem akkor viselkedünk etikusan, ha megbocsátjuk a rossz viselkedést, de legfeljebb kétszer tűrjük el.

Az emberek leginkább azért rettegnek az elutasítástól, mert azt hiszik, ez annyit jelent, hogy ők semmire sem jók és ez hitványságuk bizonyítéka. Ez a gondolkodás azt mutatja, hogy az elutasító felsőbbrendű és helyesen cselekszik, míg az elutasított mindig téved és hibás valamiben. Vajon igaz ez így?

Miért ne tévedhetne az, aki engem elutasít? Nem lehetséges, hogy az idegei kimerültek, gyengeségei, előítéletei és félelmei irányítják, amikor ítélkezik felettem? Minden egyes ember cselekszik időnként ésszerűtlen érzelmek hatására, akkor hogyan hiheted továbbra is rendületlenül, hogy a rólad véleményt formáló főnökök, kollégák, barátok mindig hibátlanul ítélkeznek? Ők is lehetnek aljasok, utálatosak és irigyek. Ha elutasítanak téged, az talán többet mond róluk, mint rólad.

Barátod a zöldségesnél szőlőt, barackot és banánt vásárol, de almát nem. Mit árul el ez az almáról? Azt, hogy az alma rossz? Hogy senki nem szereti az almát? Hogy az alma szégyellhetné magát, kaphatna idegösszeroppanást és depressziót? Ugyan dehogy! Az, ha a barátod elutasítja az almát, csupán annyit árul el róla, hogy nem szereti, szívesebben eszik más gyümölcsöket. Ettől még azonban mások igenis szerethetik az almát! Megtudtál valamit a barátod ízléséről, de magáról az almáról semmit!

Komolyabbra fordítva a szót Martin Luther Kinget több ezren elutasították, és ami azt illeti, Jézust is. Ez azt jelentené, hogy ők ketten értéktelen emberek voltak? Ugyan dehogy!

Ha elutasítanak bennünket, vizsgáljuk meg alaposan az okát. Ha a vizsgálódás után ésszerűnek tartjuk a másik fél álláspontját, ismerjük el, hogy hibáztunk, dolgozzunk a hiba kijavításán, de lelkiismeret furdalásra és önvádra ekkor sincs semmi okunk, hiszen senki nem tökéletes, mindenki léphet időnként rosszul.

Ha azonban az elutasítás oka nem tűnik ésszerűnek, illetve a büntetés mértéke messze felülmúlja a hibát, akkor barátkozzunk meg a fentiekkel, dőljünk hátra és eresszük ki a felgyülemlett feszültséget.